Hogy van, kedves T., drága Barátom...? Tudom, jó ideje noszogatott már az írásra, de én semmit sem reagáltam. Kérem, bocsássa meg nekem. Szükségem volt a hallgatásra, és voltaképpen ma is, most jobbára csak elmélkedem. Hogy miről...? Például amit egyszer régen mondott nekem, az újra meg újra az eszembe jut. Egyszer - mikor egy este épp az erkélyén borozgattunk -, megkérdezte tőlem, hogy mi jut eszembe erről a szóról: szabadság. És én azonnal, automatikusan rávágtam: magány. 

Sokszor gondolok erre mostanában, és azon tűnődöm, számomra a szabadság ellentéte miért nem a rabság, és miért a magány...? Maga olyan bölcs, kedves T., ugye, tudja a választ akkor is, ha én magam még nem...? És ugye, el is árulja majd nekem?

A régi barátsággal üdvözlöm.

Emlékszik, drága T., volt egyszer régen egy sláger, Kinek mondjam el vétkeimet? – ez volt a címe. Sokat gondolkodom mostanában a szavakon. A kimondottakon és a kimondatlanokon is. Szerencsés az az ember, akit van, aki meghall és van, aki meghallgat.

Van néhány ismerősöm, és ki tudja, talán egy-két barátom is, és mégsem tudok hinni abban, hogy közülük akár egyet is őszintén érdekelne az, hogy mit érzek, és mit gondolok. Persze, fel lehet őket hívni telefonon, meghallgatnak, és még tanácsokat is adnak, és én ezekért nagyon hálás is vagyok, mégis úgy érzem, valójában az ember nagyon egyedül van. A szenvedésben, a betegségben és a halálban mindenképp.

Mikor megszületünk és meghalunk, egészen egyedül vagyunk önnön magunkkal és az Istennel.

Egy szál rózsa. A magasba nyúló szomorúfűz. A tó tükre. A hattyúk vonulása. A kis szárcsák sivító hangja. Mind-mind csak egy-egy pillanat és egy-egy ok a szemlélődésre. És ez valahol csodás, de persze rettenetes is. Mély, rég eltemetett és elfeledettnek hitt emlékek törnek elő valahonnan a mélyből, pusztán csak azért, mert van idő és van mód arra, hogy előtörjenek…

Etelka haldoklása, aszott kis teste a kórházi ágyon. A fásult ápolók, a gyógyszerek és a vizelet szaga. A steril fehérség. A halál közelsége.

Éveim számát tekintve nem, lelkemre nézve bizony nagyon gyermek voltam még akkor, aki semmit sem tudott sem a halálról, sem a szenvedésről. Egy biztos, mindkettőtől el akartam menekülni messze.

Akkor még nem tudtam azt, amit ma már tudok: amitől rettegsz, azzal egyszer úgy is szembe kell nézned.

Semmit sem tehetsz ellene.

Olyan gyorsan telik az idő… Higgye el, alig pislantunk kettőt, és máris itt lesz az ősz… Ez valahol jó is, tudom, remélem, akkorra már lesz munkám, ha szerencsém van, talán még egy fordítást is kapok, németről magyarra. Nem biztos még persze, hogy összejön, de talán igen, és az nem lenne rossz.

Sokat tévézek, olvasok mostanában, kiélvezem a nyár, a pihenés adta lehetőségeket. Úgy „falom” az igét, kedves T., képzelje, mintha a Szentírás sorait eddig soha nem is olvastam volna (pedig olvastam). Jó ez az élmény, erősít, vigasztal, feltölt.

Vágyom a szépirodalomra is, de érdekes, bármibe is kezdek bele, valahogy semmi nem köt le igazán. Felmentem hát a padlásra, hogy körbenézzek, ott vajon milyen könyveket találok. Egy vékonyka kötet keltette fel az érdeklődésemet, Jean Schlumberger – vicces név, ugye? – munkája. Kapcsolatokról, emberi érzésekről ír, hosszú, pázmányi körmondatokban, és valahogy minden szösszenetében jelen van a halál…

Rábukkantam egy másik könyvre is, még az anyámé volt, bele van írva a neve is. Furcsa is volt kézbe venni az ő gyermekkori könyvét. Az Ifjúsági Kiadó adta ki, 1957-ben jelent meg a harmadik kiadás. Beczássy Judit – soha nem hallottam eddig róla sem – műve, a címe: Marika.

Megmosolyogtató a karakterek sematikussága, az érzéketlen gazdag ember, az önző földbirtokos és unatkozó felesége jellemrajza. Mellettük szerepelnek a sokkalta színesebben és érzékletesebben bemutatott szegény emberek, a parasztok, a cselédek, azok munkával és nyomorúsággal teli mindennapjai.

Nem egy Tolsztoj, az biztos, de majd meglátjuk, mire fut ki. (Egész jó, egyre nagyobb élvezettel olvasom. :))

Ön mit olvas mostanában, kedves T.?

„Tüntesse el innen a hájat, és akkor jó lesz” – mondta a nő, én pedig tiszta szívből kacagni kezdtem, kéretlen, és cseppet sem sértő őszinteségén. És arra gondoltam, igaza van, nincs is más dolgom, mint eltüntetni a hájat, és akkor tényleg jó lesz rám a felpróbált fürdőruha melltartója, ám hogy ez a folyamat nem megy egyik pillanatról a másikra, az egyszer biztos…  

Nevettem hát, nevettem egyre, úgy, ahogy már régen nem, ezért csak egy kis idő elmúltával tűnt föl, hogy a szegény középkorú hölgy megütközve bámul rám. Mint kiderült, ő külföldi, és nem a hájamra, hanem a hajamra gondolt…

Jól el is szégyelltem magam rögvest, hiszen nem kinevetni akartam őt. Nem rajta kacagni volt szándékomban, hanem vele együtt akartam derülni a szituáción.

Már megint ezek a fránya szavak...

Ideje lennem többet hallgatnom, és kevesebbet beszélnem…

De mindenképp utána kellene néznem a neurolingvisztikus programozásnak, lánykori nevén NLP-nek. Úgy rémlik, mintha ez a tudományág foglalkozna a szavak természetével, azzal, hogy ugyanaz a szó az egyiknek ezt jelenti, a másiknak azt, attól függően, milyen emlékeket, milyen asszociációkat ébreszt egy-egy szó valakiben.

Napokig kínzott az aggodalom, hogy vajon megbántottam-e valakit – akaratom ellenére – vagy sem…

Ezért is gondolkodtam aztán sokat a szavakon és azok jelentésén.

Annyi mindent akar mondani sokszor az egyik ember a másiknak, de hiába a magyar az anyanyelve, valahogy mégsem sikerül pontosan úgy kifejeznie magát, ahogy szeretné… Velem legalábbis ez sajnos többször is előfordult már, és nem feltétlenül csak a meggondolatlanul kiejtett szavak miatt. Megesett ez bizony akkor is, ha igen igyekeztem, ha nagyon koncentráltam arra, hogy még véletlenül se mondjak valami olyasmit, amivel megsérthetem a másikat.

Most az említett fél napokig tartó hallgatásba burkolódzott, ezzel csaknem az őrületbe kergetve engem (igen, kedves T., mint mindig, most sem tudtam kicsit lazábban, jó értelemben véve „félvállról” venni a dolgokat…) 

Miután már minden lehetséges negatív variációt lepergettem a fejemben: soha többé nem áll velem szóba, megbetegedett, hirtelen el kellett utaznia, elromlott a számítógépe és a telefonja is; már csupán az egyetlen pozitív eshetőség maradt, amivel még számolhattam: annyira elfoglalt éppen, hogy egyszerűen nincs ideje velem foglalkozni, sem így, sem úgy.

Mikor végre kiderült, hogy valóban erről van szó, nagyon megkönnyebbültem…

Nem volt jó feljönni a városba. Gyorsan meg lehet szokni a vidék eseménytelen nyugalmát. Ám muszáj volt vonatra szállnom egy vizsgálat miatt. Semmi komoly voltaképp, csak azt nézik meg, hogy laktózérzékeny vagyok-e, vagy sem. Szerintem egyébként nem, de van néhány panaszom, és most puhatolóznak a doktorok, hogy teljes legyen a bizonyosság.

Étlen-szomjan kellett bemennem a kórházba, három órát töltöttem ott. Bizonyos időközönként erősen bele kellett, hogy fújjak egyfajta szondába. 

Ez a sok idő remek alkalmat nyújtott a beszélgetésre, valamint az olvasásra is. És mert az utóbbi napokban kimondhatatlanul vágytam arra, hogy olvashassam a Bibliát, hát azt vittem magammal. És persze nincsenek véletlenek, a római levélnél nyílt ki az Írás.

Ma Márta barátném volt nálam, aki depressziós. Nagyon nehéz elhordoznom a szomorúságát, amit csak azért ért meg igazán, aki olyan lelki szenvedéseken ment keresztül, mint ő. Miatta vettem kézbe az egy pár esztendeje megjelent kötetet is, Andrea M. Hesse munkáját, aminek Árnyék a lelkemen a főcíme. Az alcímét nem jegyeztem meg, nem tudnám most kapásból idézni.

Nagyon nehéz volt olvasnom, mert ennek a kínnak minden árnyalatát ecseteli a szerző. Nem is értem a könyv végére, mert már nem bírtam tovább olvasni az erőfeszítéseiről, amiket annak érdekében tett, hogy megszabaduljon a szenvedéseitől. Nem sajnált sem pénzt, sem időt, sem energiát, mindenféle terápiát – és köztük számos tudománytalan hókuszpókuszt is – kipróbált. Nálam az ún. elárasztás-terápia tette be a kaput. Beleviszik a klienst mindenféle, számára elviselhetetlen helyzetbe, ösztönözve őt arra, hogy a maximumra emelje szorongásának szintjét. És aztán élvezze, ahogy a belső feszültség egyre csökken, majd pedig elmúlik. Köszönöm…

Igazában az izgatott, hogyan szabadul meg, ki vagy mi az, aki, vagy ami végül is segített neki, de nem értem a könyv végére, így erre a kérdésemre nem kaptam választ. Még engem is felzaklatott ez a munka, el se tudom képzelni igazából, hogy Márta milyen zaklatott lehet…

Az antidepresszáns talán segítene neki, kerülte a témát, hogy most szed-e valamilyen gyógyszert, vagy sem. Bár azt mondják, az antidepresszánsok, van, akire semmi hatást nem gyakorolnak, van, akinek segítenek, és van körülbelül egy százalék, akinek ártanak. Nem tudom, Márta melyik csoportba tartozik, nem tudom, miként küzd a démonai ellen.

Sajnálom őt, mert nem tudok segíteni neki, én ugyanis nem vagyok olyan erős, mint Maga, kedves T., nem bírom elviselni valaki más minden lelki terhének a súlyát. Ezt a harcot úgyis neki, Mártának magának kell megharcolnia. Ez az ő személyes pokoljárása.

Az egyébként nagyon zavart, hogy habár a könyv írójának férje újságíró, de evangélikus teológiát is végzett, sem Isten, sem a hit, sem az imádság ereje még csak nem is került szóba, legalábbis, ameddig én olvastam a könyvet, addig nem. Ez elszomorított engem. Szerencsére Márta kész volt arra, hogy együtt olvassuk az igét, és imádkozzunk. Azt hiszem, ez jót tett neki. Nekem biztosan. Ez minden, és ez a legtöbb, amit csak tehetek magunkért, magamért, mert bizony gyávamód féltem a saját lelkemet… És ez a legeslegtöbb, amit tehetek érte. Isten segítse meg őt a harcában!

Ma vasárnap van, és mivel levélváltásaink egyre melankolikusabbá tesznek, délután elővettem régen forgatott Bibliám. Emlékek rohantak meg. Mennyire szerettem Istent, és milyen közel is éreztem magamhoz őt…! Úgy hittem, hogy soha senki és semmi nem szakíthat el engem tőle. Aztán persze az ördög támadásba lendült. Mindent ígért, és végül, miután rábólintottam az ajánlatára – a magány rossz tanácsadó –, nemcsak hogy semmit nem adott, de azt is elvette, amim addig volt. És én ott álltam összetörve és kifosztva.

Tudom, hogy létezik megbocsátás és új élet, de higgye el, nem könnyű kezelni a haragot. A haragot, hogy Isten megengedett bizonyos helyzeteket, a haragot, hogy én nem voltam elég állhatatos. Hiszem, hogy ő már réges-rég megbocsátott nekem, csupán én nem tudtam önmagamnak megbocsátani. Sem azt, hogy nem rá hallgattam, sem pedig azt, hogy nem vagyok mégsem olyan jó, tiszta és igaz, amilyennek a bukásomig hittem és láttam magam.

Isten jó, és előbb-utóbb mindig felemelt magához, valahányszor megelégelte a szenvedésem. Isten jó, de a követői… És a szolgái… Ha én pap vagy lelkész lennék, nem akarnék olyan lenni, mint ők. Őszintén szólva nem is csodálom, hogy az egyház omladozik. Inkább az a csoda, hogy eddig még nem omlott össze ez a belülről teljesen korhadt építmény.

Én olyan papokra és lelkészekre vágyom, akik nem kiégnek a szolgálatban, de elégnek Jézusért. Akikből megharcolt harcaik utáni belső béke és nyugalom árad. Akik lehet, hogy nem állandóan a Szentírást idézik, de mégis hitelesek. Érezni, hogy Istenben és Istennel élnek, és ezért hitelesek. Teljesen megdöbbentenek és elszomorítanak a „megélhetési pásztorok”, akiknek semmi más nem fontos, csak a pénz, a hatalom, a látszólagos vagy valós presztízsük.

Tudja, én meg vagyok győződve arról, hogy miattuk dől majd össze mindent. De ilyenek miatt nem is baj, ha borul a rendszer. A szó valódi értelmében megtért, valóban hívő és igazán hiteles lelkészekre és papokra lenne szükség. Ha ilyen pásztorok lesznek majd a gyülekezetekben, akkor van remény a keresztény közösségek megújulására és erősödésére.

Ha ismer ilyen papot vagy lelkészt, drága T., nyugodtan küldje el hozzám, sőt, egyenesen kérem, hogy tegye ezt meg nekem, tegye ezt meg értem, hogy újra láthassam valaki őszinte, tiszta szemében tükröződni az élő Krisztust.