Napokig kínzott az aggodalom, hogy vajon megbántottam-e valakit – akaratom ellenére – vagy sem…

Ezért is gondolkodtam aztán sokat a szavakon és azok jelentésén.

Annyi mindent akar mondani sokszor az egyik ember a másiknak, de hiába a magyar az anyanyelve, valahogy mégsem sikerül pontosan úgy kifejeznie magát, ahogy szeretné… Velem legalábbis ez sajnos többször is előfordult már, és nem feltétlenül csak a meggondolatlanul kiejtett szavak miatt. Megesett ez bizony akkor is, ha igen igyekeztem, ha nagyon koncentráltam arra, hogy még véletlenül se mondjak valami olyasmit, amivel megsérthetem a másikat.

Most az említett fél napokig tartó hallgatásba burkolódzott, ezzel csaknem az őrületbe kergetve engem (igen, kedves T., mint mindig, most sem tudtam kicsit lazábban, jó értelemben véve „félvállról” venni a dolgokat…) 

Miután már minden lehetséges negatív variációt lepergettem a fejemben: soha többé nem áll velem szóba, megbetegedett, hirtelen el kellett utaznia, elromlott a számítógépe és a telefonja is; már csupán az egyetlen pozitív eshetőség maradt, amivel még számolhattam: annyira elfoglalt éppen, hogy egyszerűen nincs ideje velem foglalkozni, sem így, sem úgy.

Mikor végre kiderült, hogy valóban erről van szó, nagyon megkönnyebbültem…