Emlékszik, drága T., volt egyszer régen egy sláger, Kinek mondjam el vétkeimet? – ez volt a címe. Sokat gondolkodom mostanában a szavakon. A kimondottakon és a kimondatlanokon is. Szerencsés az az ember, akit van, aki meghall és van, aki meghallgat.

Van néhány ismerősöm, és ki tudja, talán egy-két barátom is, és mégsem tudok hinni abban, hogy közülük akár egyet is őszintén érdekelne az, hogy mit érzek, és mit gondolok. Persze, fel lehet őket hívni telefonon, meghallgatnak, és még tanácsokat is adnak, és én ezekért nagyon hálás is vagyok, mégis úgy érzem, valójában az ember nagyon egyedül van. A szenvedésben, a betegségben és a halálban mindenképp.

Mikor megszületünk és meghalunk, egészen egyedül vagyunk önnön magunkkal és az Istennel.