Ma Márta barátném volt nálam, aki depressziós. Nagyon nehéz elhordoznom a szomorúságát, amit csak azért ért meg igazán, aki olyan lelki szenvedéseken ment keresztül, mint ő. Miatta vettem kézbe az egy pár esztendeje megjelent kötetet is, Andrea M. Hesse munkáját, aminek Árnyék a lelkemen a főcíme. Az alcímét nem jegyeztem meg, nem tudnám most kapásból idézni.

Nagyon nehéz volt olvasnom, mert ennek a kínnak minden árnyalatát ecseteli a szerző. Nem is értem a könyv végére, mert már nem bírtam tovább olvasni az erőfeszítéseiről, amiket annak érdekében tett, hogy megszabaduljon a szenvedéseitől. Nem sajnált sem pénzt, sem időt, sem energiát, mindenféle terápiát – és köztük számos tudománytalan hókuszpókuszt is – kipróbált. Nálam az ún. elárasztás-terápia tette be a kaput. Beleviszik a klienst mindenféle, számára elviselhetetlen helyzetbe, ösztönözve őt arra, hogy a maximumra emelje szorongásának szintjét. És aztán élvezze, ahogy a belső feszültség egyre csökken, majd pedig elmúlik. Köszönöm…

Igazában az izgatott, hogyan szabadul meg, ki vagy mi az, aki, vagy ami végül is segített neki, de nem értem a könyv végére, így erre a kérdésemre nem kaptam választ. Még engem is felzaklatott ez a munka, el se tudom képzelni igazából, hogy Márta milyen zaklatott lehet…

Az antidepresszáns talán segítene neki, kerülte a témát, hogy most szed-e valamilyen gyógyszert, vagy sem. Bár azt mondják, az antidepresszánsok, van, akire semmi hatást nem gyakorolnak, van, akinek segítenek, és van körülbelül egy százalék, akinek ártanak. Nem tudom, Márta melyik csoportba tartozik, nem tudom, miként küzd a démonai ellen.

Sajnálom őt, mert nem tudok segíteni neki, én ugyanis nem vagyok olyan erős, mint Maga, kedves T., nem bírom elviselni valaki más minden lelki terhének a súlyát. Ezt a harcot úgyis neki, Mártának magának kell megharcolnia. Ez az ő személyes pokoljárása.

Az egyébként nagyon zavart, hogy habár a könyv írójának férje újságíró, de evangélikus teológiát is végzett, sem Isten, sem a hit, sem az imádság ereje még csak nem is került szóba, legalábbis, ameddig én olvastam a könyvet, addig nem. Ez elszomorított engem. Szerencsére Márta kész volt arra, hogy együtt olvassuk az igét, és imádkozzunk. Azt hiszem, ez jót tett neki. Nekem biztosan. Ez minden, és ez a legtöbb, amit csak tehetek magunkért, magamért, mert bizony gyávamód féltem a saját lelkemet… És ez a legeslegtöbb, amit tehetek érte. Isten segítse meg őt a harcában!

Ma vasárnap van, és mivel levélváltásaink egyre melankolikusabbá tesznek, délután elővettem régen forgatott Bibliám. Emlékek rohantak meg. Mennyire szerettem Istent, és milyen közel is éreztem magamhoz őt…! Úgy hittem, hogy soha senki és semmi nem szakíthat el engem tőle. Aztán persze az ördög támadásba lendült. Mindent ígért, és végül, miután rábólintottam az ajánlatára – a magány rossz tanácsadó –, nemcsak hogy semmit nem adott, de azt is elvette, amim addig volt. És én ott álltam összetörve és kifosztva.

Tudom, hogy létezik megbocsátás és új élet, de higgye el, nem könnyű kezelni a haragot. A haragot, hogy Isten megengedett bizonyos helyzeteket, a haragot, hogy én nem voltam elég állhatatos. Hiszem, hogy ő már réges-rég megbocsátott nekem, csupán én nem tudtam önmagamnak megbocsátani. Sem azt, hogy nem rá hallgattam, sem pedig azt, hogy nem vagyok mégsem olyan jó, tiszta és igaz, amilyennek a bukásomig hittem és láttam magam.

Isten jó, és előbb-utóbb mindig felemelt magához, valahányszor megelégelte a szenvedésem. Isten jó, de a követői… És a szolgái… Ha én pap vagy lelkész lennék, nem akarnék olyan lenni, mint ők. Őszintén szólva nem is csodálom, hogy az egyház omladozik. Inkább az a csoda, hogy eddig még nem omlott össze ez a belülről teljesen korhadt építmény.

Én olyan papokra és lelkészekre vágyom, akik nem kiégnek a szolgálatban, de elégnek Jézusért. Akikből megharcolt harcaik utáni belső béke és nyugalom árad. Akik lehet, hogy nem állandóan a Szentírást idézik, de mégis hitelesek. Érezni, hogy Istenben és Istennel élnek, és ezért hitelesek. Teljesen megdöbbentenek és elszomorítanak a „megélhetési pásztorok”, akiknek semmi más nem fontos, csak a pénz, a hatalom, a látszólagos vagy valós presztízsük.

Tudja, én meg vagyok győződve arról, hogy miattuk dől majd össze mindent. De ilyenek miatt nem is baj, ha borul a rendszer. A szó valódi értelmében megtért, valóban hívő és igazán hiteles lelkészekre és papokra lenne szükség. Ha ilyen pásztorok lesznek majd a gyülekezetekben, akkor van remény a keresztény közösségek megújulására és erősödésére.

Ha ismer ilyen papot vagy lelkészt, drága T., nyugodtan küldje el hozzám, sőt, egyenesen kérem, hogy tegye ezt meg nekem, tegye ezt meg értem, hogy újra láthassam valaki őszinte, tiszta szemében tükröződni az élő Krisztust.

Ma találkoztam Matilddal, hosszan elbeszélgettünk. Reménytelen szerelmes sajnos nem múlik, úgy látom, és miközben őt hallgattam, majd felrobbantam a dühtől amiatt, hogy léteznek ilyen önző és kegyetlen férfiak, akik így megtiporják a nők lelkét, és ennyire semmibe veszik azok érzéseit. És persze haragudtam egyúttal azokra a nőkre is, akik a férfiakkal teszik ugyanezt… Milyen törékeny dolog is a szív, és milyen nehéz is rálelni a boldogságra egy másik ember oldalán, igaz, kedves T.?

Ám Matild még oly fiatal, hiszem, hogy van még remény arra, hogy továbblépjen. Bár egyre inkább magába fordul, újabban porpasztellel alkot vagy gobelint készít, holott mindig is azt hangsúlyozta, hogy nincs semmi kézügyessége. Én egyfelől örülök, hogy elfoglalja magát, másrészt azonban elszomorít, hogy olyan új elfoglaltságokat keresett magának, amelyek nem feltétlenül igénylik más emberek társaságát. Tudom, tudom, most azt mondja, hogy velem is beszélget, de én az anyja lehetnék, és higgye el, egészen biztos, hogy ez nem olyan, mintha korabeliekkel lenne együtt.

Olyan furcsa ez a kislány…! Ijesztő látnom, mennyire hasonlít rám. Mindkettőnknek öreg lelke van. Én már kisgyermekként is olyan voltam, mint egy öregasszony, és ahogy múlik az idő, úgy élem meg, hogy nem történik velem más, minthogy a testem is hozzáöregszik a lelkemhez. Én nem tudom, mit jelent gyermeknek és fiatalnak lenni, és most már nem is fogom megtudni. Sokáig mennyire zavart ez, emlékszik? De most már nem háborgok, és nem haragszom, csak tudomásul veszem e sorsot, e fátumot, és megpróbálom méltósággal viselni az ősz hajszálakat és a tényt, hogy a szemem körül bizony egyre szaporodnak apró ráncaim.

Ha legközelebb jön, és szemránckrémet hoz majd magával, én majd csak csendesen mosolygok, higgye el. :)