Ma Márta barátném volt nálam, aki depressziós. Nagyon nehéz elhordoznom a szomorúságát, amit csak azért ért meg igazán, aki olyan lelki szenvedéseken ment keresztül, mint ő. Miatta vettem kézbe az egy pár esztendeje megjelent kötetet is, Andrea M. Hesse munkáját, aminek Árnyék a lelkemen a főcíme. Az alcímét nem jegyeztem meg, nem tudnám most kapásból idézni.

Nagyon nehéz volt olvasnom, mert ennek a kínnak minden árnyalatát ecseteli a szerző. Nem is értem a könyv végére, mert már nem bírtam tovább olvasni az erőfeszítéseiről, amiket annak érdekében tett, hogy megszabaduljon a szenvedéseitől. Nem sajnált sem pénzt, sem időt, sem energiát, mindenféle terápiát – és köztük számos tudománytalan hókuszpókuszt is – kipróbált. Nálam az ún. elárasztás-terápia tette be a kaput. Beleviszik a klienst mindenféle, számára elviselhetetlen helyzetbe, ösztönözve őt arra, hogy a maximumra emelje szorongásának szintjét. És aztán élvezze, ahogy a belső feszültség egyre csökken, majd pedig elmúlik. Köszönöm…

Igazában az izgatott, hogyan szabadul meg, ki vagy mi az, aki, vagy ami végül is segített neki, de nem értem a könyv végére, így erre a kérdésemre nem kaptam választ. Még engem is felzaklatott ez a munka, el se tudom képzelni igazából, hogy Márta milyen zaklatott lehet…

Az antidepresszáns talán segítene neki, kerülte a témát, hogy most szed-e valamilyen gyógyszert, vagy sem. Bár azt mondják, az antidepresszánsok, van, akire semmi hatást nem gyakorolnak, van, akinek segítenek, és van körülbelül egy százalék, akinek ártanak. Nem tudom, Márta melyik csoportba tartozik, nem tudom, miként küzd a démonai ellen.

Sajnálom őt, mert nem tudok segíteni neki, én ugyanis nem vagyok olyan erős, mint Maga, kedves T., nem bírom elviselni valaki más minden lelki terhének a súlyát. Ezt a harcot úgyis neki, Mártának magának kell megharcolnia. Ez az ő személyes pokoljárása.

Az egyébként nagyon zavart, hogy habár a könyv írójának férje újságíró, de evangélikus teológiát is végzett, sem Isten, sem a hit, sem az imádság ereje még csak nem is került szóba, legalábbis, ameddig én olvastam a könyvet, addig nem. Ez elszomorított engem. Szerencsére Márta kész volt arra, hogy együtt olvassuk az igét, és imádkozzunk. Azt hiszem, ez jót tett neki. Nekem biztosan. Ez minden, és ez a legtöbb, amit csak tehetek magunkért, magamért, mert bizony gyávamód féltem a saját lelkemet… És ez a legeslegtöbb, amit tehetek érte. Isten segítse meg őt a harcában!