Egy szál rózsa. A magasba nyúló szomorúfűz. A tó tükre. A hattyúk vonulása. A kis szárcsák sivító hangja. Mind-mind csak egy-egy pillanat és egy-egy ok a szemlélődésre. És ez valahol csodás, de persze rettenetes is. Mély, rég eltemetett és elfeledettnek hitt emlékek törnek elő valahonnan a mélyből, pusztán csak azért, mert van idő és van mód arra, hogy előtörjenek…

Etelka haldoklása, aszott kis teste a kórházi ágyon. A fásult ápolók, a gyógyszerek és a vizelet szaga. A steril fehérség. A halál közelsége.

Éveim számát tekintve nem, lelkemre nézve bizony nagyon gyermek voltam még akkor, aki semmit sem tudott sem a halálról, sem a szenvedésről. Egy biztos, mindkettőtől el akartam menekülni messze.

Akkor még nem tudtam azt, amit ma már tudok: amitől rettegsz, azzal egyszer úgy is szembe kell nézned.

Semmit sem tehetsz ellene.