Ma találkoztam Matilddal, hosszan elbeszélgettünk. Reménytelen szerelmes sajnos nem múlik, úgy látom, és miközben őt hallgattam, majd felrobbantam a dühtől amiatt, hogy léteznek ilyen önző és kegyetlen férfiak, akik így megtiporják a nők lelkét, és ennyire semmibe veszik azok érzéseit. És persze haragudtam egyúttal azokra a nőkre is, akik a férfiakkal teszik ugyanezt… Milyen törékeny dolog is a szív, és milyen nehéz is rálelni a boldogságra egy másik ember oldalán, igaz, kedves T.?

Ám Matild még oly fiatal, hiszem, hogy van még remény arra, hogy továbblépjen. Bár egyre inkább magába fordul, újabban porpasztellel alkot vagy gobelint készít, holott mindig is azt hangsúlyozta, hogy nincs semmi kézügyessége. Én egyfelől örülök, hogy elfoglalja magát, másrészt azonban elszomorít, hogy olyan új elfoglaltságokat keresett magának, amelyek nem feltétlenül igénylik más emberek társaságát. Tudom, tudom, most azt mondja, hogy velem is beszélget, de én az anyja lehetnék, és higgye el, egészen biztos, hogy ez nem olyan, mintha korabeliekkel lenne együtt.

Olyan furcsa ez a kislány…! Ijesztő látnom, mennyire hasonlít rám. Mindkettőnknek öreg lelke van. Én már kisgyermekként is olyan voltam, mint egy öregasszony, és ahogy múlik az idő, úgy élem meg, hogy nem történik velem más, minthogy a testem is hozzáöregszik a lelkemhez. Én nem tudom, mit jelent gyermeknek és fiatalnak lenni, és most már nem is fogom megtudni. Sokáig mennyire zavart ez, emlékszik? De most már nem háborgok, és nem haragszom, csak tudomásul veszem e sorsot, e fátumot, és megpróbálom méltósággal viselni az ősz hajszálakat és a tényt, hogy a szemem körül bizony egyre szaporodnak apró ráncaim.

Ha legközelebb jön, és szemránckrémet hoz majd magával, én majd csak csendesen mosolygok, higgye el. :)